Így bánj az amerikai nagyköveteddel - Ankara példát mutat

2013, február 8

Se szeri, se száma azoknak a fejmosásoknak, amelyeket az Orbán-kormány kap hol a francia kormánytól, hol a német Bundestagtól, hol az EU-tól, hol Washingtontól és annak budapesti lerakatától, azaz az itteni amerikai nagykövetségtől.

A magyar kormány/külügy reakciója minden ilyen esetben: csönd vagy zavart bocsánatkérés és fogadkozás, hogy majd utánanézünk a kifogásoltaknak és módosítunk…

Akik azt mondják, merjünk kicsik lenni, vagy hogy ne ugráljon a bolha, ha az elefánt felemeli lábát, csak látszólag ad ésszerű tanácsot.

Lássuk például azt, hogy miként reagált a nagyhatalomnak még a legjobb indulattal sem nevezhető kis balti ország, Lettország külügyminisztériuma tegnap arra, hogy szerdán Alekszander Vesnyakov orosz nagykövet tagadta, miszerint a Szovjetunió valaha is megszállta volna Lettországot. Magyarázatként: a szovjetek nemcsak megszállva tartották a balti országokat 1941-től 1991-ig, de egyszerűen beolvasztották őket a Szovjetunióba.

A rigai külügyminisztérium „sajnálattal” jegyezte meg, hogy Vesnyakov február 6-án nyilvánosan tagadta Lettország szovjet megszállását, hozzátéve, hogy az ilyen retorika nem vezet „a kétoldalú párbeszéd pozitív környezetéhez”.

Nem egészen mellékesen jegyezzük meg, hogy 2010-ben a rigai parlament büntethetővé tette a nemzetközi bűntettek, így a Szovjetunió által Lettország irányában elkövetett bűnök relativizálását.

De ha már az elefánt-bolha hamis meséjénél tartunk, emlékeztetünk arra is, hogy az észtek a fővárosuk közepén álló szovjet emlékművet úgy szállították el egy tallinni temetőbe, hogy a transzport teherautó sofőrje még tízóraizni se állt meg útközben.

De a rigai hangok még mindig nem az igaziak. Mármint a némileg félénk „sajnálkozás”.

Hogy miként kell a kívülről jövő bírálatokat méltó módon visszaverni, arra szerdán adott példát Törökország, amikor Francis Ricciardone, ankarai amerikai nagykövet bírálta a török igazságszolgáltatást.

Ricciardone azután bírálta a török igazságszolgáltatást, miután egy öngyilkos merénylő belerobbantott az ankarai amerikai nagykövetségbe, két embert is megölve. Azt mondta: „Katonai vezetőik – akikre az ország védelmét bízták – rácsok mögött vannak, mintha terroristák lennének… Amikor egy jogrendszer ilyen eredményeket produkál, és az ilyen embereket terroristaként kezelik, akkor az amerikai és európai bíróságok ezzel nem tudnak lépést tartani”.

Hüseyn Celik, a kormányzó AKP párt második embere egy kereskedelmi televíziós állomáson jelentette ki: „Megkérjük Ricciardone-ét, hogy maradjon megbízatása határain belül. Nem tetszik nekünk, amit mondott, és azt elítéljük, mégpedig igen erősen”. Hozzátette: „A nagykövetnek tudnia kell, hol a helye”.

Celik azt is mondta, hogy jó lenne, ha Ricciardone elmagyarázná, miért tartják fenn a Guantánamo büntetőtábort, és hozzátette, az amerikai bíróságok nem a török bíróságok fellebbviteli helyszínei.

A magyar kormánynak és külügyminisztériumának tehát pusztán az elmúlt két nap is két jó példával szolgált arra, hogy miként lehet határozottan rendre utasítani egy ország belügyeibe beavatkozó külföldi nagyhatalmat is.

A jóslás nehéz kenyér, de azt megkockáztatjuk: előbb fog bennünket ismét bírálni Amerika valamelyik hivatalossága, mint a rigai orosz nagykövet Lettországot vagy az ankarai amerikai nagykövet Törökországot.

A bolhának pedig olykor az elefánt szemét kell megcéloznia.

Ordosz műhely